:3
Valami furcsát hallottam és kinyitottam a szemem. Mikor a látásom kitisztult rémülten tapasztaltam, hogy Sophie nincs mellettem. Gyorsan felugrottam és újabb hangra lettem figyelmes. Nagyon megrémültem és szinte elértem úgy rohantam lefelé.
Közben egyre erősebben lehetett hallani, hogy sír és kiabál. Ki tudja mit csinált?
Nem vagyok pszihológus de azt még én is tudom, hogy nem szabad egyedül maradnia ilyen ingatag állapotban.
Megálltam és teljesen ledermedtem. Sophie a nappali közepén térdelt és körülötte cserepek voltak mindenfelé. Majd hirtelen azt hittem szívrohamot kapok úgy megijedtem. A kezéből ömlött a vér és egy üveg darabot fogott amivel vagdosta magát. Közben egyre csak hangosan sírt, de olyan szívszorítón, hogy azt hittem én is elkezdek.
Lerohantam hozzá és szósz érint kitéptem a kezéből a pengét és el dobtam. Aztán olyat tettem amit soha nem gondoltam volna de muszáj volt.
Teljes erőmből pofon vágtam mire ő fájósan felnyögött és a földre zuhant. Nem tudtam mást csinálni. Ha egyszer máshogy nem fogja fel..
De ugyanakkor nagyon fájt látni, hogy fél tőlem. A szemében láttam a rettegést de inkább ez, minthogy végezzen magával.
- Te teljesen hülye vagy?! Csak úgy öngyilkos akarsz lenni??!! - kiabáltam rá.
Értetlenül nézett rám. Látszólag nem fogta fel tettei súlyosságát. Őszintén mit várt? Hogy majd fogom és támogatni kezdem? Majd azt mondom neki, hogy: Ügyes vagy, vágd csak fel az ereid! Mert én mindenben támogatlak és egyetértek veled.
Na és mindezt enyhe szarkazmussal...
- Mi a francot képzelsz te magadról?! Hogy jut eszedbe ilyesmi??? - ordítottam rá.
- Miért ne?! - kérdezett vissza.
- Hogy érted azt, hogy miért ne? - kérdeztem halkan és amennyire csak tudtam, óvatosan magamhoz öleltem.
A vállára hajtottam a fejem és finoman belecsókoltam a nyakába. Megremegett és éreztem, hogy folyni kezd a könnyem. Megsimítottam a hátát és éreztem, hogy még mindig fél tőlem.
- Hogy érted azt, hogy miért ne? - ismételtem és elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
- Mert.... - elhallgatott és láthatóan kereste a szavakat.
Nem tudott megszólalni csak bámult maga elé. Ezzel nem kicsit cseszte fel az agyam mivel ha már öngyilkos akart lenni akkor lehetett volna rá egy olyan oka amit rögtön tud mondani és nem kell rajta gondolkodnia.
- Látlok... - sírta el magát újra. - O-olyan dolgokat amiket te nem. Beszél hozzám... - folytatta és én éreztem, hogy hova akar kilyukadni.
Már megint Lizzy a baj. De nem szóltam bele és folytatta.
Majd elmondta szinte az egész élete történetét. Azt, hogy elráncigálták az apjától és a barátaitól és az egész sztorit elejétől a végéig.
De én még mindig nem értettem. Sőt teljesen felháborított.
- Most akkor azt kéne mondanom, hogy jó rendben megértelek és halj meg?! - csattantam fel hirtelen.
- Most meg mi a bajod? - kiáltott rám fájdalmasan. - Már tudod az okát és értsd meg!! Neked sosem voltak ilyen problémáid szóval nem tudod ez milyen érzés! - ordított rám és ismét köhögni kezdett.
Hamarosan a szőnyegen újabb vértócsa jelent meg.
Ahogy ezt meghallottam szinte nevetnem kellett. Most komolyan. Ezek a nagy problémái? Tény, hogy a múltja nem valami vidám de nap - mint, nap válnak el emberek és szakadnak szét családok. Nem ő az egyetlen...
- Azt hiszed csak neked volt szörnyű gyerekkorod? - emeltem rá tekintetem. - Te nem tudod milyen az amikor tiszta erőből ütnek és ordítoznak veled, mikor te csak egy kiskutyát akartál... - vigyorodtam el, felidézve az emléket.
Erre nem tudott mit mondani és kérdőn és meglepődve rám nézett.
- Hogy mi? - hebegte. - Miért?
- Apám és az ő nevelési módszerei. - nevettem halkan és kérdő tekintetét látva közelebb hajoltam hozzá és azt mondtam neki : - Mi az? Ez egy kedves emlék a többihez képest...
~Sophie~
Mit...mondott? Kellemes emlék? Ha ez számára jó akkor mi a rossz?
Ez most komoly? Így nevelkedett volna? Ilyen körülmények között?!
Megemeltem a tekintetem és a gyönyörű szürke szemekbe néztem. Az arcunk összeért és láttam, hogy engem fürkész tekintetével. Vörös hajamból egy tincs a szemembe lógott melyet óvatosan kisimított onnan.
Nem hiszem el. Nem lehet!